Martin János: Nyaralásaim Nagybányán. 1934–1942 nyári hónapjai
Miután elvégeztem az első elemit, anyai nagybátyám, Jankó bácsi elvitt magához, Nagybányára nyaralni. Megérkeztünk a bányai tornácos, falusi indóházhoz hasonlító vasútállomásra. Egylovas konflissal hajtottunk végig a főutcán a nagybátyám lakásáig. Jankó bácsi a kórházban dolgozott, ott vizsgált és operált, de otthon, a lakásán rendelt. Nagy, háromszobás első emeleti lakást bérelt, várószobával és rendelővel. Mariska, a szobalány (nem cseléd, mint nálunk otthon) tartotta rendben a lakást. Telefon is volt, olyan, amilyent kurblizni kellett, és a telefonos kisasszonytól kérni a kapcsolást. Mariskának a dolga megszaporodott az én jövetelemmel, mert velem is kellett foglalkoznia. Megvetette az ágyamat, vásárolt, reggelit, uzsonnát, vacsorát adott nekem. Mint megrögzött agglegény, Jankó bácsi a Főtéren levő István vendéglőben ebédelt, én is ott ebédeltem vele. Ebéd után átmentünk a nagy épület másik felébe, a néhány lépésnyire levő Berger cukrászda teraszára. Mikor legelőször voltam Nagybányán, Jankó bácsi ismerősei velem is meg akartak ismerkedni. Süteményt és fagylaltot kaptam, valamint ezernyi kérdést. Gyerek nem volt a társaságban, így hát mind nekem estek kérdéseikkel. Gondoltam egy nagyot, kértem pénzt Jankó bácsitól, és vettem a cukrászda mellett levő trafikban egy közönséges levelezőlapot. Megkértem nagybátyámat, hogy vonalazná meg nekem a levelezőlapot, mert nem tudok írni vonalazatlan papírra. Jankó bácsi húzott is a tollával néhány vonalat, én meg nekifogtam egy rövid levelet írni, az első önálló „irodalmi alkotásomat”: „Édes Szüleim! Megérkeztem, jól vagyok, ebédeltem, most éppen fagylaltot eszem, ölel fiatok”. A levlap kézről kézre járt. Azt kérdezték, miért írtam hogy „ölel”? „És miért nem írtad alá a nevedet?” Azt feleltem, hogy azért, mert az „ölel” rövidebb, mint a „csókol”, különben is nem vagyok biztos abban, hogy a „cs” betűt hogy írják. Azért nem is írtam alá a nevemet. Nagyon büszke lehettem, hogy már tudok írni, mégpedig magyarul, pedig azt nem is tanultuk az iskolában. Este Mariska megmosdatott volna, ha hagytam volna. Megvetette az ágyamat és el is aludtam. Reggel nagy harangozásra ébredtem. A Szent István torony harangja ébresztett fel attól kezdve minden reggel.
Nagybátyám naponta adott nekem egy kétlejest, néha egy ötlejest is, zsebpénznek. Beiratott a nem messze levő német óvodába, Mia nénihez, akit Tante Miának kellett szólítani. Óvodába menet vettem egy kiflit az utamba eső péknél; a pékség friss süteményillatát meszsziről érezni lehetett. Sok nagybányai kisfiú és kislány járt Mia néni német óvodájába. A lányokra csak halványan emlékszem, akkor még nem érdekeltek, de a fiúk nevét még most is tudom, és később jó barátok, sőt osztálytársak lettünk.
Az István teraszán elfogyasztott ebéd után Jankó bácsi a kórházba ment. Gyakran elkísértem, nem bánta, ha ott lábatlankodom körülötte. Szerencsémre tudtam viselkedni, nem volt semmi baj velem. Megszerettek az asszisztensek, az ápolónővérek.
Jankó bácsi apácákat vett fel a kórházban. Volt egy kis kápolnájuk, ahova gyakran betértem, hallgattam a harmóniumot. Egy idő után én lettem a kápolna virágainak gondozója. Cseréltem a vizet a vázákban, csodálattal néztem a kék ruhás Szűz Máriát.
Délutánonként magamhoz vettem a fürdőnadrágomat, és siettem ki a strandra. Amikor legelőször együtt mentünk oda, Jankó bácsi bemutatott a strand kezelőjének, és attól kezdve használhattam Jankó bácsi bérelt kabinját és fizetnem se kellett.
Aki valamit is számít Nagybányán, az minden napos nyári délutánon ott volt a strandon. Sokan jöttek nyaralni, még Budapestről is. A Veresvizen, a Liget szomszédságában levő villákban béreltek szobát. Egyesek a gyönyörű nagybányai tájat jöttek élvezni és megcsodálni. Sokakat a híres nagybányai festőiskola csábított ide. Itt mindenki tudott Zifferről, Krizsánról, a Ferenczyekről, Perlott Csabáról, Nagy Oszkárról, Mikoláról, Boldizsárról, a szobrász Vida Gézáról, Szervátiuszról. A főtéri cukrászdában állandó, vásárlással egybekötött kiállítás volt a bányai festők képeiből. A nyaralóvendégek kirándulni is jártak, fel az Izvorára (magyarul Forrásliget), a Rozsályra, a Ciblesre, a Gutinra. Aztán ott volt a gyönyörű Liget a Jókai dombbal, a Klastromrét, a Virághegy és a Kereszthegy, az édesgesztenye-ligetek, a fernezelyi és a felsőbányai Bódi-tó, a Gyurka-ház a Pintye forrással, a Gutin és sok más közeli és távolabbi kirándulóhely.
Bányán, aki ép volt és megvolt keze-lába, aktívan sportolt. Nyáron mindenki úszott, kirándult, teniszezett és futballozott. A „bányiak” büszkék voltak 50 méteres „olimpiai” méretű úszómedencéjükre, amely vizét a strandot átszelő két kis kristálytiszta malomárok vízéből kapta. Volt egy nagy napozó terasz a kabinok fölé építve, ahova meredek falépcsők vezettek fel. Mi, gyerekek nem napoztunk, inkább röplabdáztunk a homokos pályán, vagy komoly vízipóló csatákat vívtunk a medencében, a „lében”, a langyosra melegedett vízben. Itt voltak a strandon a német óvodában megismert gyerekek is, mind egy szálig.
(folytatás a következő lapszámban)
