Köztünk élő történelem (V. rész) – Beszélgetés Bácsa Lajossal, a rónaszéki deportáltak egyetlen még élő képviselőjével

A 94 éves Bácsa Lajossal beszélgettem, mely beszélgetésnek szerkesztett változatát közöljük itt. Igyekeztem szöveghűen visszaadni mindazt, amit mond, csupán ott módosítottunk a szövegen, ahol a jobb megértés végett ez indokolt volt.

Legyen ez a megemlékező beszélgetés ugyanakkor tisztelgő főhajtás is minden deportált előtt, függetlenül attól, hogy Rónaszékről, Nagybocskóról, Hosszúmezőről stb. hurcolták el egy ismeretlen világba.

- folytatás az előző lapszámból –

Na de közbe itt is, Huszt környékén, egy magyar mozdonyvezető mondta, hogy ne legyünk elkeseredve, mert bemondta az orosz rádió, hogy szabadon enged. Csak úgy küldték az emberek az anyjába a mozdonyvezetőt, hogy ne hazudjon és ne ígérjen. Elég az hozzá, hogy a Focşani-i lágerből, vagy két nap múlva jöttünk ki és az orosz katona számolta a foglyokat. Ötösével kellett menni. Aztán ott voltak a román katonák. Ott tolmács is volt. Mondták, hogy legyünk készen, mert szabadok leszünk. Ismét marhavagonokba pakoltak, és elvittek Buzăuba, és ott aztán elengedtek. Előre vették Szigetet, Szatmárt és onnan szabadon, őrség nélkül mentünk tovább Ploieşti-re, hogy jöjjünk haza. Kellett vonat, hogy induljunk máris. Egy személyvonat volt, ami ment Brassóba, majd Kolozsvárra és Szatmárra. Közülünk valaki elment az állomásra, megnézni a menetrendet, majd hirdetni kezdte köztünk, hogy ne induljunk el, mert egy óra múlva jön a Bukarest-Szatmár gyorsvonat. Nem tudott tovább menni. Mint a méhek, felszálltunk a vonatra. Ki hová tudott, oda kapaszkodott fel, folyosóra, lépcsőre. Én is a folyosóra sikerült bekerüljek. Valami hülye vasutas jött valami úri emberrel, és nagy szájjal kezdett kiabálni, hogy mars ki a fülkéből, ami tele volt fogollyal, hogy „kifele innen, mert itt nekem helyjegyem van.” Volt köztünk egy szatmári, aki kezdte őt lamurálni (győzködni), hogy hagyjon békét az embereknek. A barátja úgy szájon vágta, hogy egyből orrán-száján jött a vér. Nagyon meg volt vadulva mindenki. Ez pedig ordította, hogy nyissák ki az ablakot, hogy dobják ki. Ez szegény valahogy elmenekült. Egész Váradig senki nem szállt fel a vonatra. Addig úgy mentünk, mint a darazsak. Váradon jöttek valami emberek, akik vedrekbe hoztak ennivalót. Valami krumplit, gulyást. Jöttünk Szatmárig és onnan tovább a szigeti vonattal.

Milyen volt az érkezés Rónaszékre?

Hát az érkezés... Hárman voltunk rónaszékiek együtt. Úgy volt, hogy együtt megyünk jelentkezni a katonaságra, hogy megérkeztünk. Mivel a rónaszéki kis vonatot elkéstük és elmentünk gyalog. Elmentem nagybátyámhoz, káposztás kockát ettem. Kimentem a város végére a kőhídhoz, ahol lett volna a találkozó a másik kettővel. De nem jött oda egyik sem. Egy jó barátom megtudta, hogy jöttünk és az jött oda ki. Én anynyira le voltam gyengülve, hogy alig bírtam felállni, nem bírtam mozogni. Mondtam neki: „Sanyi, ne haragudj, segítel, hogy eljussak az állomásig, ott elalszok és onnan megyek reggel Rónaszékre.” Ő azt mondta, hogy „a hátamon viszlek haza, de akkor se hagylak itt.” Aztán gyalog mentem haza.

Rónaszékről akkor egyedül tetszett visszajönni?

Hárman voltunk, de a másik kettő másnap reggel jöttek a vonattal. De voltak, akik már hamarabb jöttek, mint mi.

Hát ott volt a lágerbe ez a Kuzmir Zoli is, a szabó. Mikor már nagy beteg volt, egy rokona eljött utána és elvitte. Igéret volt arra, hogy majd egyszer találkozunk. Csak egy pár hónapot volt ott. Az elsők között tudott hazajönni. Én három évet voltam, de volt, aki négy évet is ott volt.

Tehát nem mértek mindenkinek egyformán...

Nem, nem egyformán.

Kapcsolat volt az itthoniakkal?

Onnan levelet küldeni, vagy főleg kapni, nem igen lehetett. Sokszor ládányi levél gyűlt fel. Jeremiás Laci is ott volt, ő is tudja, talált egy ilyen ládát. Mikor kaptunk egy válaszos levelet, az már kitüntetés volt.

- folytatjuk -