Köztünk élő történelem (IV. rész) – Beszélgetés Bácsa Lajossal, a rónaszéki deportáltak egyetlen még élő képviselőjével

A 94 éves Bácsa Lajossal beszélgettem, mely beszélgetésnek szerkesztett változatát közöljük itt. Igyekeztem szöveghűen visszaadni mindazt, amit mond, csupán ott módosítottunk a szövegen, ahol a jobb megértés végett ez indokolt volt.
Legyen ez a megemlékező beszélgetés ugyanakkor tisztelgő főhajtás is minden deportált előtt, függetlenül attól, hogy Rónaszékről, Nagybocskóról, Hosszúmezőről stb. hurcolták el egy ismeretlen világba.
- folytatás az előző lapszámból –
Hányan menekültek meg Rónaszékről? Hányan jöttek vissza?
Hát körülbelül a fele.
A többiek ott haltak meg?
Ott haltak meg. Már amikor mentünk, út közben is haltak meg, a vagonba is.
Mikor jöttek a magyarok – mert Rákosi Mátyás kiváltott nem is tudom, hány ezer magyar foglyot – én a magyar csoporttal jöttem. És eljöttem ide, Szigetig. A vonat, ami hozott onnan, a mi lágerünknek a parancsnoka volt a delegátus azon. Olyan kis vonat volt, hogy a Tisza utca és a Szlatinai utca közé nem fért be. Vagy hatvan vagon. Két mozdonnyal indultunk.
A sok fogoly, aki jött még haza, honnan volt? Milyen településről?
Hát Rónaszékre jöttünk vagy ötön, de nem mind onnan. Magyarok voltak a legtöbben, de mi magyarnak vallottuk magunkat, mert azok voltunk. Idáig hoztak, a szigeti kaszárnyáig. Itt csináltak egy rendkívüli orvosi vizitet. A lábunk között is keresték az SS jelvényt. Aki nem ment Magyarba, azokat tették ide be ebbe a lágerbe. Voltunk vagy 12 000-en. A padláson, meg ahol volt hely. Szabadon is voltunk.
Én úgy tudom, hogy a szigeti lágerben az egyik közvetítő személy, aki a bentiek és kintiek között segített közvetíteni, az Kádár József volt, a piarista atya. Tetszett találkozni vele?
Nem. Egyáltalán nem hallottam arról, hogy közvetítenek.
Már jött a tél, de mi nyáron már megjöttünk, júliusban. Szeptemberben az oroszok hőzöngtek, hogy mi nem mentünk Magyarba. Rákosi Mátyás nem akart, mert akkor valami hadisarcot kellett volna fizessen. Nem akart fizetni, a román úgyszintén nem akart fizetni. Összegyűlt persze vagy 12 000 ember.
Svábok voltak?
Az is volt, de nem sok. Szerbek... 1947-ben. Akkor jöttem haza. Na és akkor mit csinált az orosz? Fogta, hogy ezt a lágert viszi vissza Oroszba. Képzelje el azt az érzést, amikor az első szerelvényt vitték vissza Oroszba...
Vitték is tényleg?
Vitték is. Az első szerelvény elment. Én a második szerelvénybe kerültem és engem is vittek vissza. Képzelje el ezt az érzést. A kis templomnál Kamarán volt a vonat és ott raktak be minket és drótozták le a marhavagonokat. Egy szerencsétlen ember ki merte azt mondani, hogy „ne káromkodjatok, majd megsegít a Jóisten, hogy majd Isten megsegít.” Hát majdnem megölték, hogy „te még Istenbe hiszel, hát Isten is van?” Ami csúnya szó létezik, azt mind Istenre tették, hogy ő még bízik Istenben.
A többi fogoly mondta ezt?
Ott a vagonba a foglyok. Elindultunk, és Szatmáron a civilek már vártak – mert azon a szerelvényen, amelyiken voltam, volt vagy 200-300 szatmári. Valaki jelentette. Hogy-hogy, azt nem tudom, de elég az hozzá, hogy Szatmárról a nép kiment az állomásra és lezárták a menetet. Kint, a vagon tetején, a golyószórók szóltak. Lőttek a levegőbe az oroszok, amíg sikerült, hogy a katonaság megnyitotta a vasútat. Egymás mellett álltak szuronnyal, hogy a vonat tudjon elindulni. Elindultunk. Váradon nem volt senki, mert éjszaka kerültünk Váradra.
De miért mentek arra?
Mert a tengeren akartak vinni. Nem itt vissza az orosz fele. Pedig megvolt az orosz vasúti vonal. Évtizedekig megvolt a vonal, ami járt Ukrajnába. Szóval Kolozsvár előtt megállt a vonat, kint a mezőn és aztán..., hát óra nem volt senkinek. Egy órát, kettőt biztosan álltunk ott. Mi a vasrácsos ablakon néztünk ki és hallottuk a nagy ordítást az állomásnál. Lehetett látni, hogy a katonák sorba állnak a szuronnyal a civilek felé. A mi vonatunk teljes sebességgel átment Kolozsváron és úgy elvittek az oroszok Focsaniba, a nagy orosz lágerbe. Ott arról volt szó, hogy onnan visznek Konstancára.
- folytatjuk -