Gróf Teleki Sándor gyűjteménye és a kolozsvári ereklyemúzeum (1.)
A napokban a legnagyobb közösségi hálón böngészve bukkantam a mellékelt fotóra, amely a kincses város egyik ma már nem létező épületét, a Széchenyi-téri hajdani Torna- és Vívócsarnokot ábrázolja. Már az épület, illetve a benne működő intézmény története is izgalmas: egy milánói vívómester, Gaetano Biasini (1790–1847) alapította, aki 1818-ban érkezett Kolozsvárra, majd egy kolozsvári fiatal lánnyal kötött házasságát követően le is telepedett a városban. Neki köszönhetően vált divatossá a városban a 19. század első felében a vívás. Biasini tanítványa volt többek között Bölöni Farkas Sándor, gróf Kendeffy Ádám, gróf Béldi Ferenc, báró Jósika Lajos és ifj. Wesselényi Miklós. Az ő nevéhez fűződik többek között a Petőfi utcai hajdani Biasini Szálló alapítása is, amely a New York felépüléséig a város legjelentősebb kulturális központja volt. Itt szállt meg Liszt Ferenc 1847. november és december 8 között, majd Petőfi Sándor, feleségével együtt, a nászútjuk során, 1853 tavaszán-nyarán pedig, Jókai Mór, első erdélyi körútja alkalmával.
A Torna- és Vívócsarnok azonban ezúttal más okból keltette fel az érdeklődésemet. Az épület emeletén rendezték be ugyanis 1892-ben az országos ‘48-as ereklye-múzeumot, amely gróf Teleki Sándor ugyancsak 1892. évi halálát követően a vad gróf csodálatos műkincs- és ereklyegyűjteményének legjavát is befogadta.
Kócsagtoll, vörös ing, lótakaró
Teleki gyűjtőszenvedélye nem volt éppen ritka tulajdonság arisztokrata körökben. Számtalan emléktárgyat halmozott fel maga körül, az általa megismert és tisztelt személyiségek ruhadarabjaitól kezdve, negyvennyolcas ereklyékig és műkincsekig.
1847-ben, amikor Nagybánya-városa úgy döntött, hogy felrobbantja a kora gótikus Szent István templom még álló falmaradványait, megpróbálja megmenteni az épület három portáléját. Nem sikerült, mert kevesellték az általa felkínált 100 pengő forintos vételárat, így a templomrom kőanyagát a lakosság építőanyagnak hordta szét, csak néhány timpanontöredéket őriznek a múzeumban. Később, aradi fogságában, a vár kazamatájában is ereklyékre vadászik, és beszerez egy-egy forgácsot minden tábornok bitófájából, valamint egy Damjanich-emléket is későbbi gyűjteménye számára.
Amikor a száműzetés kalandokban és viszontagságokban gazdag évei után végre hazatért, rövid időn belül történelmi levegőjűvé varázsolta egyszerű koltói kastélyát. „Valóságos kis múzeum” – áradoztak a kortársak. Az épület patináját biztosító ötvös- és iparművészeti remekek, ritka ékszerek, keleti porcelánok, brüsszeli csipkék és hímzések, festett arcképek, a gazdag fegyvergyűjtemény darabjai között számos családi vonatkozású emlék volt, mint például a nagy ős, Teleki Mihály kancellár néhány használati tárgya. Az 1848-as ereklyék sorában őrizte az aradi vértanúktól származó előbb említett emlékeket, valamint Bem apó kócsagtollát, lótakaróját és fekete bőrkulacsát. A történelmi ereklyék következő csoportja másik nagy parancsnoka, Garibaldi személyéhez kapcsolódott. Egy őt ábrázoló olajfestmény élete végéig íróasztala fölött függött. Szeretettel őrizte az ugyancsak Garibalditól ajándékba kapott pecsétnyomót, amelynek ezüst fogója a hős mellszobrát ábrázolta, és azt a mankót is, amelyre az olasz szabadságharcos sebesülését követően támaszkodott. Garibaldi neki ajándékozta egy vörös ingét, Teleki pedig megőrizte az ágyúgolyót, amelyet Capuánál fogatára lőttek a bourbonisták. De ott függtek a koltói kastély falán az irodalmi elvbarátok, Victor Hugo és Dumas emlékei is.
A Koltóra látogató Jókait meglepte a „nagybecsű olajfestmények” révén „európai fogalmakkal mérve is nevezetes” múzeum-jellegű kastély, amelynek kincseit Teleki barangolásai idején vásárolta össze. Jókai így áradozik:
„Múzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint ami itt van összegyűjtve, még nem futottam végig. A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, amikkel a termek falai tetőtül-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca, (üveg-festő) Pauli, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini, és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a művész saját kezű felajánlásával. Amikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyűjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kísértetes tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy cica család a „macska Rafaeltől.” – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harcokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen bicegett az aspremontei „köszönöm szépen” után; gyűjtemények okiratokból, unicumokból, miknek ára nincsen; fénykép-albumok a politikai és szellemi nagyság matadorainak arcképeivel, s ellátva emlékmondataikkal s minden albumlap körül Hugo Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészitik az ó-kori majolicák, porcelánok, s amit még Pulszky is irigyel a költői kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőr gyűjteményt (spanyolmór eredetű) amit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból éppen papucsokat készült szabni.
Ha híre futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyűjteménye lakik a koltói házban a világhírű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy ezek pénzért nem eladók) betörővé tenni.”
Történeti kiállítás Nagybányán
Teleki az 1880-as évek legelején, birtokait fiaira bízva, Nagybányára vonult vissza. A Zazar parti Fasoron, a későbbi Thököly utca 5-7. szám alatt építette fel házait, ahová magángyűjteményét (legalábbis annak nagyobbik részét) és emlékeit is magával hozta. „Lakása, a Zazar parti kis kastély csupa emlék és kultúra, életének gazdag múzeuma, tele érdekes ritkaságokkal, értékes műtárgyakkal, festményekkel, egy művészvérű ember sok mindenfelől összehordott holmijával, amelyek minden darabjához egyéni élményei kapcsolták” – írta róla Réti István. Csetri Elek, Teleki 1973-as emlékirat-kiadásának szerkesztője szerint a gróf íróasztala fölött olajfestmény függött, amely egy kapuai csatajelenetet ábrázolt, középpontban Garibaldival, jobbján Teleki Sándor lovasalakjával. Ma már tudjuk, hogy a kompozíció az olasz Gennaro Della Monica alkotása. A művész maga is pontosan leírja viszszaemlékezéseiben a festmény keletkezésének történetét. Nápolyban ismerkedtek meg Telekivel, ismeretségük szoros mecénás/alkotó kapcsolattá alakult. Ennek nyomán a Como-tó parti Cernobióban, Teleki megbízásából festette meg a 98 x 180 cm-es képet, amely Santa Maria di Capua-ban ábrázolja Garibaldit és magyar vezérkarát, köztük Türr Istvánt és Teleki Sándort.
(Folytatjuk)
