FÉRFI, TORNYOKKAL 2. – Az ember, akit leginkább hátulról ismerünk –
2021. évi „Egyszervolt Nagybánya” kalendáriumunk egyik legkedvesebb, márciusi oldalát Czóbel Béla egyik korai, 1904-es alkotása díszíti: a „Lehel Ferenc Nagybányán”. Az olajfestmény egykor Réh Béla (Czóbel Béla sógora) gyűjteményét gazdagította, „Nagybányai templom” címmel az 1912-es Nagybányai jubiláris képkiállításon is szerepelt, a Kieselbach Galéria 2011. évi karácsonyi árverésén pedig 30 millió forintért talált gazdára. Ezúttal azonban nem a képről, hanem Lehel Ferencről szeretnék írni. Az autodidakta művészetkritikus és művészettörténész volt az első, aki Csontváryról monográfiát adott ki, s akinek abban is szerepe lehetett, hogy Csontváry halála után sikerült megmenteni az örökösök által feldarabolásra ítélt és sátorponyvaként eladásra szánt vásznakat. Ha nincs Lehel Ferenc, ma talán sem a Magányos cédrus, sem Csontváry nem része a magyar művelődés- és művészettörténetnek.
Gerlóczy egy korábbi visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy a hagyatékot nem egyedül, hanem Csontváry unokaöccsével, Kosztka Istvánnal fele-fele arányban szerezte meg. Innen – egy kettejük között létrejött szerződés eredményeként – 1928-ban ment át, szinte teljes egészében, Gerlóczy tulajdonába.
Lehel Ferenc a műtermi vásárlás után alig két esztendővel, 1921-ben felkereste a tulajdonosokat, azzal a szándékkal, hogy könyvet szeretne írni Csontváry művészetéről. A hagyaték birtokosai szívesen megmutatták a képeket. Gerlóczy ki is fizette a fotózás tetemes költségét, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel a monográfia megjelenéséhez. Az öt nagyobb méretű vásznat a Weinwurm cég, „egy verőfényes délelőtt” a pesti Városháza udvarán fotografálta le, a hengerekről lecsavarva, a falfelületre felaggatva, nem kis erőfeszítéssel. Gerlóczy emlékei szerint „Lehel meghívására Fényes Adolf, Lyka Károly, Vaszary János és több művész és kritikus is részt vett a felvételek készítésénél.”
Lehel Ferenc reprodukciókkal gazdagon illusztrált könyve 1921 decemberében látott napvilágot (Csontváry Tivadar – A posztimpresszionista festés magyar előfutára). Jelentősége azért is felbecsülhetetlen, mert Csontváry életében egyetlen képének sem jelent meg reprodukciója, sőt 1910 és 1930 között alkotásai elzárva pihentek, a közönség csak a Lehel-féle monográfia illusztrációs anyagának segítségével alkothatott véleményt az életműről. A festő kéziratos hagyatékából hosszú oldalakat idéző könyv nagy sajtónyilvánosságot kapott, a benne megjelenő gondolatok alapvetően, évtizedekre meghatározták a közvéleményben kialakuló Csontváry-képet.
„Nem volt normális agyrendszerű, de kétségtelen, volt tehetsége”
Újabb adatok szerint a Csontváry-hagyatékot valójában nem Gerlóczy Gedeon, hanem Lehel Ferenc mentette meg a pusztulástól. A jászberényi Hamza Múzeum levéltárából előkerült dokumentumokból egyértelműen kiderült: Lehel Ferenc már életében sűrűn látogatta Csontváryt. Lehel Ferenc leánya, Hamza Lehel Mária 1974-ben a következőket írta Dévényi Iván esztergomi műtörténésznek:
„Ha nincs Lehel Ferenc, Magyarországnak ma nincs Csontváryja. Nincs Libanoni cédrus, nincs Taormina, nincs semmi, mert a feldarabolt, méteráruként kimért, eladott vásznak eltűntek volna a süllyesztőben. Ezt akadályozta meg Lehel Ferenc, amikor a saját kezével fixírozta le a hatalmas szénrajzokat, a Magyarok bejövetelét és a Zsidók panaszfalát – megmentve ezzel a teljes szétkenődéstől –, mielőtt a Városháza udvarán kiállították volna.”
Hamza Lehel Mária szerint édesanyját – apja Csontváry-rajongása miatt – a budapesti asztaltársaság szívesen ugratta azzal, hogy Csontvárynénak szólította. Visszaemlékezése szerint apja volt az, aki Csontváry halálának hírére felszaladt a műterembe, s határozott fellépésével megakadályozta a hozzátartozókat, hogy a sátorponyva után érdeklődő piaci árusoknak adják oda a műveket. Gerlóczy Gedeon csak ezt követően jelentkezett, és vette meg nagyon olcsón a megóvott hagyatékot. A jászberényi hagyatékban Lehel Ferenc és Gerlóczy Gedeon levelezése is fellelhető, s Gerlóczy ezekben a levelekben is többször utal Lehel Ferenc szerepére, akit a híres festő művészetének felfedezőjeként emleget.
Hogy az autodidakta műtörténész érdemeit mégis igyekeztek elhallgatni kortársai, annak oka az lehetett, hogy Gerlóczy méltatásai megmaradtak a személyes levélváltások szintjén, nem adott nyilvánosan hangot nekik. Másrészt Lehelt mindvégig csupán egy nagyra törő amatőrnek tekintették. Elutasításához az is hozzájárulhatott, hogy elsőként ő hozta szóba Csontváry személyiségzavarát, s ő volt az, aki kizárólag az alkotó elmebetegségének tulajdonította az egyedi életmű létrejöttét.
A Lehel-féle monográfia kapcsán megjelent közel tucatnyi könyvkritika is, bár méltatta Lehel „kellemes és vonzó” stílusát, a fanatikus szorgalmat, melylyel sikerült összegyűjtenie a kevesek által ismert művész életrajzi adatait, elmarasztalta a nem kellően megalapozott elméleti fejtegetések vakmerősége miatt. Az újságok ugyanakkor szinte egyöntetűen elismerték Csontváry képeinek értékét, sőt néhány szerző mihamarabbi kiállításukat is javasolta.
1926-ban aztán megszületett az első fontos kritika (Kállai Ernő: Új magyar piktúra), amely már önálló értéke alapján tárgyalta Csontváry életművét:
„Csontváry művészete gyöngéivel és nagyszerű értékeivel mindenképp keleti művészet és ezen túl: föltétlenül eredeti, egyéni. Nemcsak magyar, de európai viszonylatban is kétségtelenül egyik legérdekesebb jelensége az impreszionizmust követő művészi mozgalmaknak.” Lyka Károly művészettörténész pedig 1930-ban így méltatta Csontváry Kosztka Tivadart az Új Idők hasábjain: „Nem volt normális agyrendszerű. Azonban kétségtelen a nagy festői tehetsége. Legjobb munkáin csodálatos színharmóniák lepik meg az embert, oly harmóniák, amilyenek másutt nem láthatók.”
Lyka a festőművész furcsaságaira két példát is említ: Ferenc József betegeskedése idején a gyógyszerész Csontváry parancsokat küldözgetett a király helyes kezelésére vonatkozóan, továbbá kibérelte volna a Keleti pályaudvart egy különösen nagy méretű kép festéséhez. Valószínűleg utóbbi nagy álma vezetett a halálához: tréfás kedvű barátai hivatalos, fejléces papíron válaszoltak beadványaira, állítván, a vasúttársaság tetemes összegért hajlandó a kérésének eleget tenni. Csontváry úgy gondolta, majd kikoplalja a bérleti díjat. És miután a Tanácsköztársaság államosította a patikáját, volt alkalma éhen halnia...
De ez már nem Lehel Ferencen és nem is Gerlóczy Gedeonon múlott, ők az életmű érdekében megtették, amit csak megtehettek. Ha a falinaptárunkat lapozgatva Czóbel képére esik a pillantásunk, esetleg majd ellátogatunk a pécsi Janus Pannonius Múzeumba hogy Csontváry képét megcsodáljuk, jusson eszünkbe ez a történet.
Könyvészet:
Molnos Péter: A megmentő, 2012, kieselbach.hu
Gurzó K. Enikő: Ki fedezte fel Csontváry művészetét? 2013, magyarmuzeumok.hu
Csontváry elfeledett felfedezője, 2015, jku.hu
Vagyonokat ér Csontváry előkerült képe, 2017, magyarnemzet.hu
